Maganyosan...

Ülök egy kényelmes karosszékben,
Nem érzek mást csak ürességet.
Nincs semmi, aminek igazán örülhetnék,
De azt hiszem már sírni se tudnék.

Visszagondolok lassan az utóbbi időkre,
És nem akarok nézni se hátra, se előre.
Nem akarok a jelenben maradni,
Könnyebb lenne csak álmodozni,
Nem menni senkivel, semmikor, sehova
Nem figyelni a rémes gondolatokra.
Nem beszélni, csak ülni csendben,
Egy embertelen, üres teremben.
Elfeledni mindent, mi fájdalmas, mi rossz,
De hiába, én már nem lehetek boldog.

Nekem más jutott, nem a boldogság,
Helyette vágyakozás és magány.
Hatalmas sokatmondó könnyek,
Üres, hófehér, betűtlen könyvek.

Tévedtem: tudok még sírni,
Fájdalmas e sorokat írni.
Sápadt arcomon könnyek gurulnak,
Míg végül onnan a földre hullnak.